- Kezdjük az elején, hogyan lettél futballista?

- Kezdetben dzsúdóztam, és igazából nem is érdekelt a foci, nem is nagyon fociztam. Oviban kezdtem el a küzdősportot, sőt voltam városi első helyezett is. Édesapám ekkor már kiöregedett a nagypályás labdarúgásból és kispályán focizott. Természetesen mindig vitt magával, és akkor az egyik ismerőse, egész konkrétan Horváth Ferenc (a DVTK jelenlegi utánpótlás technikai vezetője) látta meg, hogy milyen jó bal lábam van és kérdezte édesapámat, hogy miért nem visz el egy edzésre? Eleinte nem akartam járni, majd párhuzamosan csináltam a kettőt, amiről hamar kiderült, hogy nem fog működni. Választanom kellett. Megtetszett a foci, ezért választottam. Hat-hét éves koromtól már csak a labdarúgásra koncentráltam. Igaz, próbálkoztam még más sportokkal is, sokáig jártam például teniszedzésekre, hobbi szinten asztaliteniszeztem, édesanyámékkal jártam síelni, de a futball volt az, amivel mindenképpen foglalkozni akartam.

- Az iskolás éveidről mit lehet tudni? Ha jól tudom jelenleg egyetemista vagy.

- Igen, így van. Az egyetem előtt középiskolába a Herman Ottó Gimnáziumba jártam, ahol német tagozaton végeztem. Majd a Miskolci Egyetemre jöttem mechatronikai mérnök pályára, de ezt sajnos nem tudtam összeegyeztetni a futballal. Próbálkoztam, tanultam, megtettem mindent annak érdekében, hogy el tudjam végezni a mérnöki kart, de két év után be kellett látnom, hogy nem fog menni, ezért inkább szakot váltottam. Jelenleg közgazdásznak tanulok a Gazdaságtudományi Karon. Remélem sikerül időben elvégeznem, az mindenesetre biztos, hogy egyelőre a futballra szeretnék teljes mértékben koncentrálni. A tanulás most másodlagos.

- Sportos családból érkeztél?

- Igen. A nővérem is NB I-es játékos volt, az MVSC színeiben versenyszerűen röplabdázott, amíg el nem szakadt a keresztszalagja. A sérülése után úgy döntött, hogy inkább a tanulást választja, így felhagyott a profi sporttal. Amatőr szinten azonban a mai napig részt vesz egyetemi- és strandröplabda bajnokságokon. Ráadásul belátta, hogy a röplabdában nincs akkora potenciál, nincs akkora közönség, és nincs akkora fizetés, amiért megérte volna neki csak a röplabdára koncentrálnia. Budapesten, az ELTE-n tanult és hétvégente mindig hazajárt a meccsekre. Miután elszakadt a szalagja, nem látta többé értelmét annak, hogy minden hétvégéjét feláldozza. Édesapám is focizott, igaz ő amatőr szinten űzte a labdarúgást. Keresztapámra, Oláh Csabára viszont azt mondták, hogy ő még jobb futballista volt.  

- Van olyan a jelenlegi felnőtt keretben, akivel együtt nőttél fel?

- Eperjesi Gabit nagyon régóta ismerem, de ő 94-es születésűként a 93-as korosztállyal nevelkedett. Ő így mindig egy évvel felettem járt. Akikkel én kiskoromban elkezdtem futballozni, ők már vagy abbahagyták a futballt, vagy valamelyik alacsonyabb osztályú csapatban játszanak. Sokukkal tartom azonban a kapcsolatot a mai napig.

Felcsúton debütált Oláh Bálint az élvonalban (Fotó: Szabó Krisztián)


- A tavalyi szezon elég rapszodikusra sikerült a számodra, sok sérülés hátráltatott. Hogyan élted ezt meg?

- Nem tagadom, nagyon nehezen. Főleg fejben volt ezt nehéz kezelni, például amikor másodszor tört el a lábam, az pont akkor történt, amikor a felnőtt csapat utazott Törökországba. Igaz nem volt kész az útlevelem, de így sajnos biztos volt az, hogy kimaradok az utazó keretből. Aztán a tavaszi szezon is rendkívül nehéz volt, mert miután megműtöttek, azt láttam, hogy sok fiatal lehetőséget kapott az élvonalban, vagy legalábbis az első csapat közelébe kerültek. Nekem pedig a sérülések és a rehabilitáció miatt nem volt erre lehetőségem. Ezek azért kellemetlenül érintettek, de fel kellett tudni dolgozni és türelmesnek lenni.  Vártam, vártam az időpontra, hogy mikor kapok lehetőséget, és úgy néz ki most jött el az én időm.

- Nem fordult meg soha a fejedben a váltás? Sok fiatal focista úgy számol, ha vissza is lép egyet, de utána kettőt léphet előre.

- Én mindig a játéklehetőséget, és a saját fejlődésemet tartottam szem előtt, így nem mondom azt, hogy soha nem fordult meg a fejemben a váltás. Volt is róla szó, hogy a fejlődésem érdekében lehet, hogy szükség lenne rá, hogy aztán tapasztalatokat szerezve, jobb futballistaként térjek vissza Diósgyőrbe. Végül ez nem következett be. De azt is bevallom, nem bánom, hogy így alakult a sorsom. Soha nem fordult meg a fejemben az, hogy én ne legyek NB I-es futballista. Na jó, talán egyetlen egyszer mondtam azt dühből, amikor eltört a kulcscsontom, és vittek le a pályáról, hogy engem ez nem érdekel, abbahagyom. De ez csak egy fél perces rövidzárlat volt. 

- Édesapádék hogyan látják a jelenlegi helyzeted?

- Finoman gratuláltak mind a bemutatkozásomhoz, mind az első gólomhoz. Nagyon büszkék rám, de csak kritizálnak. Persze jó szándékkal, hogy ne szálljak el és ne higgyem el azt, hogy én már elértem valamit, és erősítenek abban, hogy ez még csak az út kezdete.

- Mindig is középpályás voltál?

- Nem. Gyerekként, amikor idekerültem a DVTK-hoz, balhátvédként szerepeltem Kiser Lászlónál. Aztán később egy sorral előrébb, a középpálya bal oldalán szerepeltem. Innen kerültem be a középpálya közepére, igaz még nem a 4-2-3-1-es felállásban, hanem a 4-4-2-es rendszerben. Sokáig a védekező- és a támadó középpálya között tengődtem, majd a védői múltamból kifolyólag kerültem végül inkább a védekező középpályás szerepébe, ami úgy gondolom, leginkább illik hozzám.

- Milyen futballista Oláh Bálint?

- Mindenképpen lelkes, aki úgy gondolom, mindig mindent igyekszik megtenni a pályán, ami tőle telik, még akkor is, ha nem feltétlenül megy a játék. Nem mondom azt, hogy én mindig mindent jól csinálok, mert ilyen nincs. De igyekszem a hibás döntéseket minél hamarabb kijavítani és törekszem arra, hogy minél kevesebb ilyen legyen.

- Ki volt gyerekkorodban a példaképed?

- Roberto Carlos. Ő is balhátvéd volt, ráadásul nem is akármilyen ballábbal áldotta meg a sors.

- Miben szeretnél fejlődni, milyen futballista szeretnél lenni, mondjuk 5 év múlva?

- Konkrét célokat nem tűztem ki magam elé, hogy ebben és ebben szeretnék fejlődni, mert mindenben kell. Folyamatosan. Lényeg a fokozatosság, de természetesen szeretnék minél hamarabb stabil NB I-es labdarúgó lenni. Minél magasabb szintre eljutni. Nem sürgetek semmit. Eddig is türelmes voltam, eddig is vártam a lehetőséget, de megteszek mindent annak érdekében, hogy minél előbb stabilizáljam a helyem a kezdőcsapatban és elérjem a céljaimat.

Oláh Bálint és Szűcs Lajos egy tavalyi NB III.-as mérkőzés előtt (Fotó: Szabó Krisztián)


- Nem lebecsülve senkit és semmit, de tavaly még az NB III.-as mezőnyben játszottál, az éven pedig két mérkőzésen is egy Európa Bajnokságot megjárt játékos mellett kaptál szerepet a felnőtt csapatban.

- Nyilván ez egy motiváció a számomra, és nagyon nagy megtiszteltetés hogy Ákos (Elek Ákos - a szerk.) mellett játszhatok. Felnézek rá, és az a célom, hogy minimum azt a szintet elérjem, amit ő elért. Abból kifolyólag, hogy én nemrég kerültem fel az első csapatba, nem alakult még ki szoros kötelék közöttünk, de minden egyes edzéssel közelebb vagyunk ahhoz, hogy megismerjük egymás gondolatait, de itt természetesen nem csak Ákosra gondolok. Egyelőre inkább csak munkaviszony van közöttünk. Egy jó munkaviszony, hiszen kisegítjük egymást mindannyian a pályán. Ha én hibázok, engem segítenek ki, ha más hibázik, én igyekszem javítani. Ákos és Zoli (Lipták Zoltán - a szerk.) személye mindenképpen meghatározó, hiszen nekik van a legnagyobb tekintélyük, legnagyobb hangjuk a pályán.

- A felnőtt csapathoz tartozva kötelező jelleggel mezszámot kellett választani. Miért és hogyan esett a választás a 8-as számra, ami azért jellemzően minden klubnál egy fajta felelősség? Ráadásul a DVTK több népszerűbb labdarúgója is ezt a számot viselte, például Vitelki Zoltán is.

- Amikor ez eldőlt, odamentem Zoli bá’-hoz és mondtam neki, hogy nagy a baj… Nekem kellene felvenni a 8-ast. Ő a fejéhez kapott, majdnem úgy kellett fellocsolni, nem akarta elhinni, hogy hova fajult a magyar futball. Persze nyilván csak viccelt, és természetesen biztatott a jövőmmel kapcsolatban. Egyébként visszatérve az eredeti kérdésre, én az 5-ös mezt szerettem volna, mert az a kedvenc számom, és gyerekként is mindig az ötös mezben játszottam. Most nyáron, ahogy felkerültem a felnőtthöz fiatalként, pont Lipták Zoli is számot váltott. Vele nem fogok vitába szállni ebben a kérdésben... Aztán gondolkoztam azon, hogy lehetnék 55-ös, mert ugye Griff is az 50-es mezben szerepel. Végül mondták, hogy szabad a 8-as. Gondoltam, miért ne?

- Lehet az az út Oláh Bálint útja, ami például Vitelki Zoltáné volt?

- Remélem, hogy legalább olyan karrierem lesz, mint Zoli bá’-nak. Úgy gondolom, amit ő elért, azt sokan megirigyelnék.

- Túl két 90 percen az NB I-ben, mik a tapasztalataid?

- Az első, felcsúti meccs az nagyon szokatlan volt. Ott tényleg nagyon nagy pánikban éreztem magam a pályán. A második mérkőzés már annyira nem volt az ilyen szempontból. Nyilván izgultam, elvégre most mutatkoztam be hazai pályán a DVTK mezében, de sokkal nyugodtabb voltam, mint a Videoton elleni 90 perc előtt és alatt. Persze ez „görcs” a mérkőzés folyamán folyamatosan oldódott. Az elején fokozott volt az izgalom, de minden egyes jó megoldással sikerült egy-egy görcsöt feloldani. Ez a természetes drukk úgy gondolom minden játékosnál, minden mérkőzés során megvan. Ezzel idővel, kellő rutinnal a lábamban már nem fogok foglalkozni.

- Túl vagyunk két mérkőzésen, a megszerezhető pontokat maximálisan bezsebelte a csapat. Mit vársz ettől a szezontól, mire lehet képes az együttes a jó rajt után?

- Természetesen én is hallottam azokat a negatív hangokat, amiket a bajnokság előtt lehetett hallani a csapattal szemben. Úgy gondolom, erre alaposan rácáfoltunk. Nagyon örülök, hogy sikerült így rajtolni. A csapat ereje az egységben van. Csapatként funkcionálunk. Ennek volt köszönhető az, hogy kétszer is vert helyzetből álltunk fel, és nyertük meg a mérkőzést. Ha ezt tudjuk folytatni a továbbiakban is, ezt a mentalitást ilyen lelkesedéssel és egymásért küzdeni tudással párosítjuk, akkor úgy gondolom, garantált a jó eredmény.

- Saját nevelésű futballistaként második NB I.-es mérkőzéseden több, mint hatezer ember előtt megszerezted első gólodat az első osztályban. Mit éreztél akkor, amikor felugrottál, elfelejted és láttad, hogy a kapuban köt ki a labda?

- Igazából nehezen hittem el, hogy ez tényleg megtörtént velem. Szerintem ez a televíziós felvételeken is látszott, hogy én értetlenül állok ott, majd szaladok vissza. Aztán kezdett tudatosulni bennem, hogy ez tényleg megtörtént. Leírhatatlan érzés volt és maradandó élmény az biztos.

- Utolsóként értél oda a közös ünnepléshez, mennyi autogramot osztottál ki?

- Hála Istennek nehéz lett volna számon tartani. Rendkívül örülök, hogy ennyien kijöttek szombaton és ennyien buzdítottak minket. A szurkolók is kellettek a győzelemhez, mert a DVTK úgy gondolom így kerek.  Rendkívül sokan gratuláltak a mérkőzés után, ami nagyon jól esett, és tovább ösztönöz abban, ami most elkezdődött.

- Na, igen. Hirtelen csöppentél most bele a profi futballba, hiszen tavaly még csak ígéretes tehetség voltál, most viszont már NB I.-es labdarúgóként ezen a héten ez a harmadik nagyobb interjúd. Hogyan lehet ezt a hirtelen jött népszerűséget kezelni?

- Próbálok a földön maradni, amelyben édesapám azért nagyon erőteljesen segít, hiszen ő csak a negatívumot emeli ki minden történetben. Félreértés ne essék, gratulált és nagyon büszke rám, de ő mindenféleképpen arra sarkall, hogy ez csak az út eleje és maradjak a földön, mert még nem értem el semmi olyat, amitől elszállhatnék.

- Hétvégén Groupama Aréna, valószínűleg csordulásig telt vendégszektorral, két eddig hibátlan csapat találkozik. Mire számítasz?

- Remélem, a mester ismét bizalmat szavaz nekem. Nyilván egy nagyon erős ellenféllel nézünk szembe, akik ugye, mint tudjuk, a vártnál korábban búcsúztak az európai porondtól, így biztos vagyok benne, hogy vissza szeretnék szerezni a szurkolóik bizalmát. Ugyanakkor pont ezért úgy gondolom, hogy egyik csapat sem verhetetlen, és ha sikerül az első két meccs motiváltságát és hozzáállását ismét a pályára vinni, akkor akár mind a három pontot elhozhatjuk az Üllői útról.

Szólj hozzá a DVK hivatalos facebook oldalán!